Ami számomra érdekes volt, az a kis mindennapi dolgok, amik vélhetően mutatnak valamit egy átlagos norvég család életéből, az ottani felfogásról a gyereknevelést illetően, hogyan jár el a gyerekvédelem a problémás esetekben, ilyesmik. És feliratosan néztem, nem szinkronnal, na, ez külön élmény. Nem, nem mondtam hogy nagyon pozitív….

A családi sztorikra visszatérve, hát ott sokszor ideges lettem. Szerintem ez a két gyerek, Pernille lányai, rettenetesek. Lehet hogy minden gyerek, kamasz és fiatal felnőtt korában is még ilyen, mindenhol, nem tudom…. de ezek borzasztóak. És Pernille is tehet róla, mert a szolgájuk, a rabszolgájuk, a cselédjük és nem neveli őket arra hogy őrá, az anyjukra is tekintettel kellene lenniük. Van pár egészen sokkoló kis sztori, amikor effektíve kinyílt a bicska a zsebemben.
Kíváncsi vagyok hogy egy bárhol élő bármilyen átlagos anya ugyanígy elviseli hogy a gyerekei beletörljék a lábukat, vagy ez valami norvég specialitás??
Egy biztos: a mi családunkban ez biztosan nem így volt. Nem bánhattam így a szüleimmel, mert nem tűrték (volna) el. És sztem ez rendben is volt, van.

Érdekes lenne megbeszélni olyannal aki gyakorlóként végigcsinált néhány kamaszt, hogy náluk ez hogy ment, és pláne jó lenne tudni hogy ez valami norvég, skandináv, ultralibsi túlzás a gyereknevelésben, vagy mindenhol így megy….?

Nézzétek meg és írjatok :)

Ez az a hely, amelynek a nevéből Astérix folyton a Maximra asszociált, persze tévesen.

Tényleg távol áll tőlem a szándék, hogy énblogot csináljak a Hírsarokból, de a nagysikerű galambos történet után megint van egy saját sztorim, amely – ahogy mondani szokás – nyilvánosság után kiált. Nem szeretnék lovat adni az EU-ellenesek alá, de attól tartok, az alább részletezendő rövid história alkalmas a Brüsszelt úton-útfélen ócsárlók érveinek megerősítésére.

Az úgy kezdődött, hogy egy – Unión kívüli – országba készülök egy pár hetes munkavégzésre. A projektet megpályáztam, megnyertem, s elkezdődött az adminisztrációs folyamat, melyet egy – ausztriai székhelyű – nemzetközi szervezet koordinál. A pénz tehát az EU-tól jön, a bécsiek kvázi csak továbbosztják a lóvét és bonyolítják a papírmunkát.

A célország (illetve a célvárosunk) nincs túl messze, Budapestről laza 6-7 órás autózással elérhető. Mivel egy négyfős teammel megyek, ráadásul mind a négyen rendelkezünk jogosítvánnyal, úgy gondoltuk, hogy egy napfényes reggelen majd Pesten jól beülünk egyikünk kocsijába, s kényelmesen elautózunk. Délutánra ott vagyunk, esetleg megállunk valahol, eszünk egyet, bámészkodunk, szóval hepiség.

Már csak azért is a kocsi mellett döntöttünk, mert a célvárosba nincs közvetlen repülőjárat Pestről, légi úton csak átszállással érhető el, ez is beletelne 5-6 órába (rossz esetben akár 8-9-be is), arról nem is beszélve, hogy a gépeken megengedett húszkilós poggyász eléggé behatárolja a csomagolható (és hazahozható) cuccok mennyiségét.

Summa summárum örömmel értesítettem Bécset, hogy az utazási költség egy nagyságrenddel alacsonyabb lesz a tervezettnél így, gépkocsival: az üzemanyag oda-vissza belekerül kábé 30-35 ezer forintba, útdíjak, miegymás még mondjuk 5 ezerbe, ezzel szemben négyünk repülőjegyéért kábé 350-360 ezer HUF-ot kér a legolcsóbb légitársaság is. Azt hittem, a szervezők aranyba foglalják majd a nevem és követendő példaként fogok szerepelni az évkönyveikben, elvégre ezer eurónyi megtakarítás még egy uniós szervezetnél is tétel.

Hát megint kiderült, hogy mennyire nem értek a diplomáciához.

Bécs postafordultával hivatalosan tájékoztatott arról, hogy az adott szervezet belső policy-ja szigorúan szabályozza a 400 kilométernél nagyobb távolságok esetén a rövid távú szakértők (ezek vagyunk mi) által követendő utazási magatartást. Magyarul: kötelező repülőgéppel menni, ők csak a repülőjegyet tudják finanszírozni. Vagyis ha kocsival megyünk, azt a saját zsebből kell fizetnünk, ha viszont légi úton, az EU fizet, mint a monarchiás katonatiszt.

Bevallom, először azt hittem, hogy angol nyelvtudásom annyira elkopott, hogy valamit félreértettem, de aztán tisztáztuk a dolgokat és kiderült, hogy mégiscsak jól értettem.

Sima hülyeségnek tartottam a dolgot, mígnem rá nem jöttem, hogy a bécsi székhelyű szervezet az osztrák légitársaság járataira foglal nekünk helyet. Austrian Airlines-szel fogunk Budapestről Bécsbe, majd Bécsből a célországba utazni, s ugyancsak ők hoznak bennünket haza, ugyanezen az útvonalon. Fejenként 85-90 ezer forintért, 400 kilométeres kitérővel. Az uniós polgárok által befizetett adóból.

Hát csodálkozunk, hogy a nettó befizetőknek (németeknek, hollandoknak és a többi gazdag tagországnak) tele van a töke az Unióval?

Azt a kérdést már nem is merem feltenni, hogy vajon az osztrák (és a többi) légitársaság az ilyesmit hogyan honorálja és kinek?

Még mielőtt letelik a 10 év (!!) hogy utoljára ide írtunk volna, szeretném jelezni hogy Temesvár sem szűnt meg, mint ahogy a mi lokálpatrióta hozzáállásunk sem, járunk is oda még – bár nem elég sokat sajnos – csak épp nem ide írtunk az élményekről, hanem a…. jelzőknélküli…. fácséra, de ennek most vége :)
Mindjárt az idei decemberi látogatásommal kezdem, és a fényekkel, hiszen már javában dúl a karácsonyi kivilágítás és vásár.

A forradalom utáni első években feltűnő volt, hogy a legkisebb falvakban is csicsás és túlzó kivilágítás volt karácsonyra, versengtek egymással hogy kinél van több, színesebb és fényesebb díszítés. Én akkor azt mondtam és azt mondom ma is, hogy az embereknek annyira elég volt az előző évtizedek sötétségéből, mikor alig volt égő lámpa az utcákon, hogy ezzel kompenzáltak.

Nos, ez már egy másik generáció, hisz most ünnepeltük a 35 éves évfordulót, de a kivilágítás és díszítés most is tartja magát: legyen még szebb, még több, mint tavaly!

Idén még óriáskerék is lett! És persze, mint minden elkényeztetett kisgyereknek, nekem is muszáj volt felülni rája….

Innen fentről persze még szebben látszanak a fények és minden…

És az is ahogy a katedrális mellett a hídon alakul a dugó….

Kellemes Karácsonyt mindenkinek!

Hát kezdjük az elején. Gyerekkoromból emlékszem, hogy Sanya (ő az anyukám) úgynevezett „stöfe savanyúságot” készített, amit orvoskollégájuk, Dvorzsák Titusz nevezett el így, csak ő tudja miért. A stöfe az egy vegyes savanyúság volt, amire nem kellett ecet!!, mert magától savanyú lett, csak előtte kicsit csorgott kifele az üvegből.
A kamrában álltak a hatalmas befőttes üvegek, nagy tálakban, celofánnal bekötve, és a celofán mellett folyt ki a habos lé (csavaros kupak nem dívott akkor még arrafelé), aztán abbahagyta és valami isteni ropogós, pont eléggé savanyú zöldséghalmaz keletkezett.

Az elkészítési módja nagyon egyszerű volt: Sanya főzött egy nagy adag „teát” ahogy ő hívta, mindenféle fűszereket dobált a vízbe: feketeborsot, koriandert, babérlevelet, zellerzöldet, petrezselyemzöldet, meg ami még eszébe jutott.
Látod? a savanyúság leve nem egészen tisztavíz-színű, kicsit sárgás.

Ez a tea sót is kapott: 4%-os sóoldat kellett hogy legyen, vagyis 1 liter vízhez 40 g só. Én ma már csak 20 grammot teszek, úgy is jó lesz az eredmény.

Zöldséget megmos, feldarabol, üvegbe beletesz. A felöntőlevet érdemes a fűszerekkel felforralni, és nem forrón, de még melegen ráönteni a zöldségekre. Csurig töltsd, egészen az üveg pereméig. Jön rá a csavaros tető (lapka), jó erősen rácsavarva és készen vagyunk.
Fontos, hogy kb 2-3 hétig egy tálcán álljon, mert csorogni fog a leve.
Na de hogy csurogna, mikor rajta van a csavaros kupak, az alatt nem jöhet ki a víz! – szól az egyes számú tévhit.
DE! Kijöhet, és ki is jön. Mert belül a fermentálódás során gázok keletkeznek és kinyomják a vizet.

Miközben békésen csurog kifele az egyre szagosabb lé a kupakok alatt, az üvegek sziszegnek majd és a lé zavaros lesz, kicsit tejszerű (mint ezen a képen a baloldali üvegben).

Olvastam valahol hogy valaki ezen a ponton kidobta az egészet, hiszen megromlott….
Édesjószűzmáriám, hát perszehogy megromlott, amennyiben a savanyodás romlás.
Ki ne dobd! A lé zavarossága majd lecsitul és csak az alján lesz egy kis rétegben az a fehér izé. (Laktobacilus, amúgy. Probiotikum. A patikában drágán vehetsz.)
Ehhez kell 2-4 hét, melegtől is függ.

Vannak akik azt mondják, amikor sziszeg, kicsit ki kell csavarni a kupakot, hogy kijöjjön a gáz belőle. NE tedd!! Az a gázréteg tartósítja a cuccot, akár évekre is!
De akkor nem robban fel az üveg? – szól a kettes számú tévhit.
Neeeeem! nem robban fel. Ne nyisd ki. Ha kinyitottad, utána tartsd hűtőben.

Lássuk hogy MIT lehet fermentálni, és mit érdemes?
Hát az alapvetés hogy mindent. Is.
Az uborka a legkönnyebb és legkézenfekvőbb. A nyári koviubi is – vedd észre – fermentálás, csak ott nem zárod le az üveget, ezért gyorsabban kész és nem tartósítható olyan hosszan.
De a vegyes savanyúk is nagyon jók tudnak lenni, lásd fentebb. A nagy üvegben van: fokhagyma alul pár cikk, sárga bébi csillagtök, karfiol, friss fejes hagyma (úgynevezett főzőhagyma), karalábé.

Az egyszerű retek is nagyon jó lesz, itt is tettem hozzá fokhagymát, egy másik üvegben pedig csípőspaprikát. Használhatsz pici csiliket, de szeletelve a nagy hegyes zöld csípőst is.
A fehér sörretek, kockákra vágva, kicsit csípősítve is nagy kedvenc. Jégcsapretket nem próbáltam még, de miért is ne?
A karalábé felkockázva, fokhagymával és/vagy csípőspaprikával ugyancsak nagyon bevált. Itt a képen a sárgarépa leszorítónak van: amikor olyan nagyságú a zöldség, hogy úszna a lében és feljön a tetejére, érdemes valami leszorítót alkalmazni, amivel az üveg pereme alatt tartod, hogy ellepje a lé. Erre a sárgarépa ideális, de lehet vastag uborkaszelet (nyilván hosszában), cukkini, szárzeller, stb.

A baloldali karikára vágott uborka friss fejes hagymával, a jobb oldali retek és ubesz, csípős paprika és fokhagyma ágyon.
Engedd el a fantáziád! Nehéz tévedni.

Mikor lesz ehető, mikorra kész?
Ideális esetben már nem sziszeg, a leve már kitisztult (leülepedett a zavarosság). Nem egyforma gyorsan készülnek el a zöldségek.
A cukkini, csillagtök elég gyorsan, mert ezek puhák. Az uborka, karalábé , reteknek kicsit több idő kell. A karfiolnak és a céklának (igen azt is lehet, naná) még több.

Ha vegyesen mindenfélét beledobigálsz, akkor kb 1 hónap múlva már ehető lesz minden valószínűség szerint.

A káposzta fermentálást ilyen kis tételben, egy következő alkalommal mutatom meg.

Fermentálj zöldésgeket, nagyon könnyű, gyors és egyszerű.

Kedves Tiborublog-olvasó,

elérkezett az idő, hogy egy olyan hardcopy könyvet ajánljak a műértő közönség megtisztelő figyelmébe, melynek alapját az évek során itt megjelent egyik belső sorozat általam írt posztjai jelentik. Azok a posztok, amelyekben híres (vagy éppen hírhedt) titkosszolgálati emberek rövid életrajzát dolgoztam fel közérthető, könnyed, ugyanakkor (reményeim szerint) informatív és szórakoztató formában.

Minden olyan esetben, amikor blogposztokból készült kötetek kerülnek a könyvesboltok polcaira (márpedig van jónéhány), akadnak kétkedők, akik megkérdezik: ki a fene fogja ezeket megvenni, amikor a tartalmuk (legalábbis ennek jelentős része) akadály és költségek nélkül olvasható a neten? Nos, az elmúlt években többször bizonyítást nyert az a tétel, mely szerint (hála istennek!) még mindig sokan gondolják úgy, hogy interaktivitás ide, kommentelési lehetőség oda, egy igazi papírkönyv a polcon mégiscsak más, mint a monitort (vagy a tablet, esetleg a mobiltelefon kijelzőjét) bámulni.

Azt is tegyük hozzá: a Kémek krémje fejezetei (a blogon megjelent eredeti verziókhoz képest) aktualizáltak, kibővítettek (van, amelyik több, mint 20%-kal hosszabb, mint az eredeti poszt), na és a könyv tartalmaz olyan írásokat is, amelyek sem itt, sem máshol nem jelentek még meg. Arról nem is beszélve, hogy a végén van egy 41 címből álló, általam a cikkek írása során felhasznált irodalom (ebből 28 magyar nyelvű) mindazoknak, akik kedvet kapnának további olvasásra és elmélyülésre.

De miről is szól a könyv? Nos, a legegyszerűbb, ha ideteszem a hátsó borító képét, ahol néhány mondatban megfogalmaztam, hogy miről is van szó: rövid (esetenként 3500-5500 szavas) életrajzok és pályaívek a kémszakma kiemelkedő képviselőiről (szám szerint úgy húszról), illetve négy további írás, amelyekben anégy legismertebb hírszerző szolgálat (az amerikai, az orosz, a brit és az izraeli) bemutatására vállalkoztam. Persze én is tudom, hogy – mondjuk – a Moszadról több tízezer oldalt összeírtak már, de ennek ellenére bízom abban, hogy az én 1300, róla szóló szavam akkor is tud tíz perc szórakoztató ismeretterjesztést nyújtani az olvasónak, ha teljesen otthon van a témában.

Arról nem is beszélve, hogy a kötet kiváló ajándék lehet minden olyan ismerősnek és barátnak, akiről nem tudjuk pontosan, hogy hol dolgozik, de nagy valószínűség szerint nem üzletkötő és nem is szabadúszó újságíró, mint ahogy állítja. Nincs más teendő, csak kacsintva átadni és megfigyelni a reakcióját. 

Nem akarom húzni az időt, ezért már csak annyit tennék hozzá, hogy a könyv már megrendelhető az Alexandra, a Libri, a Líra és a Bookline webshopjaiban, de a valódi könyvesboltokban is elérhető. Mindenki kiválaszthatja a neki legrokonszenvesebb beszerzési módot és helyszínt, s ha netán még egy dedikációra is igényt tartasz, esetleg szívesen részt vennél egy tematikus beszélgetésen a könyv kapcsán, kísérd figyelemmel a Tiborublog Facebook-oldalát (illetve ezt a blogot), mert ezekről a helyekről értesülhetsz azokról a rendezvényekről, ahol személyesen is találkozhatunk a közeljövőben.

Kellemes olvasást, jó szórakozást kívánok: 

tiboru 

Öt olyan férfiember (mondjuk úgy: obsitos) visszaemlékezéseit tartalmazza, akik öt különböző állam fegyveres erejében szolgálták le sorkatonai idejüket. A Magyar Néphadseregen kívül a szovjet, a csehszlovák, a jugoszláv és a román pártállam fegyveresei voltak egy-két évig. És valamennyien magyarok. Megírták (természetesen más-más stílusban, hozzáállással és utólagos szájízzel), hogy milyen volt magyarként ezekben az egyenruhákban (mondjuk úgy: idegen zászló alatt) szolgálni.

Kóstolóként most az általam írt fejezetből mutatok be pár részletet. Ha tetszett, 2019. június 21-én, pénteken 18.00 órától várlak a budapesti Grund kocsma (VIII. kerület, Nagytemplom utca 30.) „Teréz” különtermében, ahol kötetlenül erről (is) beszélgethetünk egy sör, kóla vagy fröccs mellett.

És akkor lássuk a nyálcsorgató részleteket.

[…]

A székely megyékből (Hargita és Kovászna) rendszeresen a Kárpátokon túlra, Moldovába vagy Havasalföldre vitték az újoncokat, s arra is odafigyeltek, hogy jól szétszórják őket. Ritka volt az a század, amelyben ha volt is két-három székely, ezek ne lettek volna szétosztva különböző szakaszokba. És ugyancsak elterjedt jelenség volt, hogy általában az alacsonyabb presztízsű fegyvernemekhez és szakcsapatokhoz osztották be őket, ahol a katona harcértéke nem igazán növekedett a fegyveres szolgálat ideje alatt. Érthető módon nem az volt a törekvés, hogy jól kiképzett székely tartalékosok szereljenek le, mert hát a fene se tudja, hogy ilyen típusú képességeiket mire használják majd a katonaság után. Ezért például az építőezredekben sok volt a nemzetiségi katona, főleg a székelyföldi.

Ha nagyon objektív akarnék lenni, azt sem hallgathatnám el, hogy ennek részben észszerű magyarázata is lehet. Nem volt ugyanis ritkaság az a székely fiatal, aki úgy érte el a katonaköteles kort, hogy gyakorlatilag nem értette (és pláne nem beszélte) az államnyelvet. Noha egy profi rendszerben ez sem lehet akadálya a katonai kiképzésnek (lásd a francia idegenlégiót, ahol a felszerelésnek nem feltétele a francia nyelvtudás, majd megtanulja menet közben), azt azért be kell látnunk, hogy sokkal egyszerűbb és logikusabb egy ilyen katona kezébe az első adandó alkalommal ásót vagy lapátot nyomni, mint megpróbálni elmagyarázni neki egy PRV-13-as magasságmérő lokátor működését egy olyan nyelven, amin egy pohár vizet sem tud kérni.

[…]

A hivatásos katonai pálya presztízse elég magas volt, s a tisztek és altisztek zöme szemmel láthatóan nemhogy szégyellte volna uniformisát, hanem egyenesen mintha hivalkodott volna vele. Amikor 1987-ben Magyarországra érkeztem, feltűnt, hogy a nyilvános helyeken, közterületen milyen kevés egyenruhás tisztet látok. Amikor ezt új barátaimnak szóvá tettem, roppant egyszerű magyarázattal szolgáltak: amikor lejárt a szolgálatuk, a Magyar Néphadsereg hivatásosai a legrövidebb időn belül átöltöznek civilbe. Ezzel szemben Romániában (megismétlem: a hetvenes-nyolcvanas évekről beszélek) a tisztek mintha szabadidejükben sem szívesen váltak volna meg uniformisuktól. Az egyenruha egyrészt kiemelt státuszt és védelmet biztosított a viselőjének (hivatásos katonát például soha nem igazoltatott sem a milícia, sem a Securitate), másrészt pedig ezek az emberek mintha tényleg büszkék lettek volna katonai mivoltukra. Nem mondom, hogy soha nem láttam kopott tányérsapkát, pucolatlan félcipőt vagy vasalatlan zubbonyt és nadrágot hivatásos katonán, de ezek inkább ritka kivételek voltak. És bizony egyenruhában mentek szülői értekezletre, egyenruhában konyakoztak a középkategóriás kocsmákban és egyenruhában mentek még moziba is a családdal. Olyanról is hallottam, aki még a tengerparti szabadságára is elvitte az egyenruháját; napközben fürdött és napozott, mint egy normális ember, este meg uniformisban ment ki korzózni a mangaliai sétányra.

[…]

Ejtőernyővel nem csak lövészeket lehet a földre jutattni, hanem szállító harcjárműveket, tüzérségi haditechnikát, sőt harckocsikat is, az ezeket kiszolgáló személyzettel együtt, tehát egy tüzér vagy harckocsizó is lehet alkalmi ejtőenyős, ha ezt dobja a gép. Mi – úgymond főállású ejtőernyősökként – az 56. Ejtőernyős Ezrednél megkaptuk a gyalogsági alapkiképzést, ugyanakkor erre még rápakoltak egy kis kóstolót a már szóba került mélységi felderítői szakmából is. A harcászati kiképzéseken és a módszertani oktatásokon a kiscsoportos (3-5 fős) taktikai feladatok végrehajtásán volt inkább a hangsúly, vagyis nem a hagyományosan 8-12 fős lövészraj volt az alap. Persze tisztában voltunk azzal, hogy nem vagyunk mi kommandósok (ahhoz azért sokkal több és intenzívebb kiképzés kellett volna), de hogy minden szempontból komolyabb katonaságot csináltunk, mint a népi demokráciákban élő generációnk tagjainak 95 százaléka, abban látatlanban is biztos vagyok. Így visszagondolva úgy négy, maximum öt hónap elég lett volna a kilenc helyett, a többi merő porhintés és felesleges bukfencparti volt. Persze ez szubjektív vélemény, lehet velem vitatkozni.

[…]

Nem akarok cinikusnak tűnni, de Caracal idegenforgalmi látnivalóival az ember egy óra alatt megvolt, s ebben már az is benne van, hogy húsz percet álldogált a híres, 19. századi olténiai betyár, Iancu Jianu itteni sírjánál, akinek Romániában kábé akkora kultusza van, mint mifelénk Rózsa Sándornak. Mivel egy kimenő 4-8 órás volt, mit tudott csinálni a katona egy ilyen városban? Igen, eltalálták: elment az operába és megnézett egy Verdi- vagy Wagner-darabot.

Csak vicceltem. Szóval ilyenkor az ember beült egy kocsmába a bajtársaival (a kimenő társas műfaj), ahol egyrészt iszogatott, másrészt ismerkedett a hasonszőrű, de más laktanyákból érkező vendégekkel. Sörözés vagy pálinkázás közben nagyszerűen lehetett tapasztalatokat megosztani, illetve tőlük érdekességeket és sztorikat begyűjteni, amiket aztán az ember – egy kis költői szabadsággal feltupírozva és átalakítva – úgy adhatott tovább, mintha azok vele történtek volna meg. Ősrégi katonaszokás ez, szoros rokona a folklórnak és az egykoron szájról szájra terjedő balladáknak. Ha a kimenős katonának szerencséje volt, a város egyetlen mozijában megnézhetett egy hazafias-történelmi filmet, ami vagy a rómaiakat szanaszét alázó dákokról, vagy a törököket/osztrák-magyarokat/németeket számtalanszor legyőző románokról, vagy a román kommunisták önfeláldozó, hősies cselekedeteiről szóltak, amelyekkel megdöntötték a kizsákmányoló kapitalista-földesúri rendszert. És a mozi után visszaült a kocsmába, megtárgyalni a kulturális élményt a többi hasonszőrűvel.

[…]

Így visszagondolva azt kell mondanom, hogy igaz az a mondás, amely szerint katonaság az életre nevel. A szocialista Románia hadseregében a katonai tudnivalókon kívül megtanultunk lopni, elsősorban a nagy közösből, de ha úgy adódott, akár egymástól is. Megtanultuk, hogy az államot átverni nem szégyen, hanem dicsőség. Megtanultuk (a legtöbbször a saját kárunkon), hogy mindent el lehet intézni „okosban”, s hogy mennyire helytálló a darwini alaptétel, amely szerint az marad életben és az érvényesül, aki alkalmazkodik és elfogadja az általános játékszabályokat. Úgy vélem, mindezért a legkevésbé a kiskatonák voltak felelősek.

xxx XXX xxx

És akkor ez itt a reklám helye: a könyv megvásárolható a Cser kiadónál, illetve országszerte a nagyobb könyvesboltokban.

Várlak június 21-én, szerintem tök jó buli lesz.

PS: Akartam illusztrációkat is betenni, de valami miatt a gépház nem engedi.. Bocs, akkor most képek nélkül fogjátok olvasni.

tiboru