Bevallom, túl sok közöm nem volt a litván rendőrséghez, de mivel itt is lapul egy-két személyes történet, úgy döntöttem, hogy ezzel az országgal folytatom a relikviás sorozatot. Persze dolgoztunk velük is, ráadásul nagyon eredményes munkák voltak (ha jól emlékszem három, illetve kettő és fél), de ez pont az a terület, amiről inkább nem írnék, maradjunk meg a nyilvánosságra hozható topikoknál, az is jópofa.

Szóval úgy kezdődött, hogy valamikor 2005 tavaszán pont egy vidéki melón voltam, amikor csörgött a mobilom és a titkárnő-kolléga (aki ezerszer, de inkább kétezerszer több volt, mint titkárnő, Klári, ha ezt olvasod, innen is kétezerszer puszillak és mégegyszer köszönök mindent!), szóval a kolléganő felhív és a következőt mondja: nem tudom, mit csinálsz éppen, de gondoltam szólok: jött egy hivatalos boríték, neked van címezve és a feladó a belügyminiszter. Felbontsam?

Mondjuk szerencsére éppen ültem. Április elsején már túl voltunk, Klári amúgy se poénkodna ilyesmivel, az meg fogalmilag kizárt, hogy ő valamit félreolvasson vagy félreértsen. Ettől függetlenül visszakérdeztem: a belügyminiszter? A Mónika?

Tudniillik éppen Lamperth Mónikának hívták az ügyeletes miniszterünket, ha még emlékszik valaki rá. Ha nem, akkor se vesztett túl sokat, ültek nála jobbak és hülyébbek is abban a székben.

– Igen, a Mónika – válaszolta Klári – Kinyissam?

Már ez is furcsa volt, hiszen nagyon kevés kivétellel a központi postázóban felbontották a hivatalos (és nem minősített) leveleket, tettek rá bélyegzőt, számot meg minden szart, de ehhez – úgy látszik – nem mertek nyúlni. Azért visszakérdeztem:

– Titkos vagy valami?

– Nem, de futár hozta.

Nabazmeg – gondoltam -, Mónika most vagy felkér valami államtitkári beosztásra, vagy valami ítélet van benne (de akkor csak lenne valami előképem a dologról), esetleg meghív egy fogadásra (ennél többre nem is mertem gondolni). Szóval ott ültem valahol a Dél-Dunántúlon egy úttalan úton a kocsiban, művelet előtti feszültségben és halványlila fingom nem volt, hogy mit akarhat tőlem, egy mezei osztályvezetőtől a belügyminiszter, ráadásul úgy, hogy – telibeszarva minden szabályt a szolgálati útról – nem a főnökeimen keresztül keres meg, hanem közvetlenül levelet ír. Mondtam Klárinak, hogy ne bontsa ki, de rejtse el, amíg visszaérek Pestre. Ki látta rajtad kívül? – kérdeztem még óvatosan, mert ismerem én a rendőrök pletykás száját, de megnyugtatott, hogy tőlünk senki, a futár meg már elment.

Nem húzom tovább: lebonyolítottuk a műveletet, sikeres volt, délután visszaindultunk a fővárosba, én kábé 180-as átlaggal (elévült, most már viszem a balhét), Klári természetesen megvárt. Leültem, ideadta a borítékot (tényleg a belügyminiszter szerepelt feladóként), megtapogattam és nem úgy tűnt, mintha C4 vagy trotil lenne benne, úgyhogy – kicsit talán szaporábban szedve a levegőt – felbontottam. Közben persze megint átfutott mindenféle a fejemen, de mivel a bejáratnál nem tepertek le a kommandósok és nem vették el a szolgálati fegyverem (nehéz is lett volna, szinte sose hordtam, majdnem mindig ott volt a páncélszekrényemben, néha lefújtam róla a port), szúrós szemű katonai ügyész se volt a környéken, aki a jogaimat ismertetné, szóval olyan nagy baj nem lehet.

És kiszedtem a borítékból ezt a levelet, aminek a lényegi részét ki is nagyítom, hogy el tudjátok olvasni. A lényege, hogy a miniszter megbízott, hogy egy magyar-litván kormányközi bizottság tagja legyek.

Csak ültem és néztem ki a fejemből, szerintem nagyon ostobán. Magyar-litván. Odafordultam Klárihoz:

– Te Klári, mijafasz közöm van nekem a litvánokhoz?

– Na épp ezt akartam kérdezni én is tőled – jött a logikus válasz.

Már jó késő volt, minden főnök hazament, ezzel a hülyeséggel nem akartam baszogatni őket, majd holnap. Még ott morfondíroztam egy kicsit magamban: mondjuk egy magyar-francia, magyar-belga, magyar-kanadai, magyar-román, magyar-amerikai vagy magyar-ír kormányközi bizottságban el tudtam volna képzelni magam (ezekkel az országokkal vagy volt konkrét együttműködésem, vagy ott képeztek ki, vagy beszéltem a nyelvet, vagy mindhárom), de mindez talán logikus lett volna, úgyhogy el is hessegettem magamtól a gondolatot, csak az motoszkált továbbra is bennem: mi a rézporos tekintetű isten csodáját (csúnyábban fogalmaztam, de azt nem akarom itt reprodukálni) fogok én ebben a bizottságban csinálni és egyáltalán: hogy kerültem én ide?

A valóság gyakran izgalmasabb a képzeletnél, néha azonban kiábrándítóbb annál. Másnap tisztázódott: egy hónappal korábban kijött egy ORFK utasítás arról, hogy (központi szerv lévén) nekünk is kell delegálnunk osztályvezetőket vagy ennél magasabb beosztásúakat mindenféle kormányközi szervezett bűnözés elleni bizottságba (volt ilyen vagy száz, nem túlzok). Természetesen a listán a jó helyek már rég elkeltek, a Teve utca lenyúlta őket, nekünk maradt a reszli, amin vagy olyan országok voltak, amiket egyetlen tábornok se talált meg a térképen, vagy olyanok, ahová egyetlen nagyfőnök se akart utazni (mert elvileg ezek a bizottságok évente-kétévente tartottak egy-egy ülést, felváltva a két országban). Naná, hogy a nyugati partnerek keltek el első körben, nekünk maradtak az ex-szoci barátok, közülük is azok, amelyek messze vannak és talán az afrikai ébredő nemzetek.

Hogy a magyar-románba ezek után miért nem kerültem be (nem hinném, hogy közelharc folyt volna érte az ORFK-n), ez nagy kérdőjel, hacsak nem attól féltek, hogy román kém vagyok és pont a bizottsági ülésen fogom elárulni a magyar államtitkokat. Ne röhögjetek, ilyen hírek is voltak rólam :-) Vagy lehet, hogy simán kizáró ok volt, ha valaki beszéli az adott nyelvet és ismeri a kultúrát, nem tudom. De nem lepne meg.

És mivel a feladat (maga a kijelölés) azonnalos volt, telefonon kellett bediktálni, én meg pont a fene se tudja, hol voltam (talán épp csúsztattam az elmúlt évi túlóráimat, mert nem nagyon fizették ki), hát gyorsan beírtak a magyar-litván bizottságba, engem meg valahogy elfelejtettek értesíteni, Klári se tudott róla, szóval elsikkadt az információ.

Hát így lettem a Magyar-Litván Szervezett Bűnözés Elleni Kormányközi Közös Bizottság magyar tagozatának a tagja.

A folytatás nem érdekes: valamikor 2005-ben volt egy ülés itt Pesten (aminél hiábavalóbb szócséplést én keveset láttam, pedig akkor már nem voltam kezdő), ahol legalább megismerkedtem jófej litván rendőrökkel (tőlük kaptam a midus balsamast, amiről itt írtam, na meg ezt a zászlót és kulcstartót, amit itt felül láthattok, a kulcstartó közeli fotója szarul sikerült, elnézést, de a litván rendőrcímert ábrázolja), aztán amikor Vilniusba kellett volna menni, én már átkerültem a Tanúvédelmi Szolgálathoz és nem is kaptam értesítést arról, hogy buli lesz. Vagy valaki beugrott helyettem, ezt se tartom kizártnak; legyen boldog és hosszú életet kívánok neki.

Szóval ez az én litván sztorim, remélem nem untátok. Ja, litván rendőrzászlóból van cserém is, érdeklődők érdeklődjenek..

Öt olyan férfiember (mondjuk úgy: obsitos) visszaemlékezéseit tartalmazza, akik öt különböző állam fegyveres erejében szolgálták le sorkatonai idejüket. A Magyar Néphadseregen kívül a szovjet, a csehszlovák, a jugoszláv és a román pártállam fegyveresei voltak egy-két évig. És valamennyien magyarok. Megírták (természetesen más-más stílusban, hozzáállással és utólagos szájízzel), hogy milyen volt magyarként ezekben az egyenruhákban (mondjuk úgy: idegen zászló alatt) szolgálni.

Kóstolóként most az általam írt fejezetből mutatok be pár részletet. Ha tetszett, 2019. június 21-én, pénteken 18.00 órától várlak a budapesti Grund kocsma (VIII. kerület, Nagytemplom utca 30.) „Teréz” különtermében, ahol kötetlenül erről (is) beszélgethetünk egy sör, kóla vagy fröccs mellett.

És akkor lássuk a nyálcsorgató részleteket.

[…]

A székely megyékből (Hargita és Kovászna) rendszeresen a Kárpátokon túlra, Moldovába vagy Havasalföldre vitték az újoncokat, s arra is odafigyeltek, hogy jól szétszórják őket. Ritka volt az a század, amelyben ha volt is két-három székely, ezek ne lettek volna szétosztva különböző szakaszokba. És ugyancsak elterjedt jelenség volt, hogy általában az alacsonyabb presztízsű fegyvernemekhez és szakcsapatokhoz osztották be őket, ahol a katona harcértéke nem igazán növekedett a fegyveres szolgálat ideje alatt. Érthető módon nem az volt a törekvés, hogy jól kiképzett székely tartalékosok szereljenek le, mert hát a fene se tudja, hogy ilyen típusú képességeiket mire használják majd a katonaság után. Ezért például az építőezredekben sok volt a nemzetiségi katona, főleg a székelyföldi.

Ha nagyon objektív akarnék lenni, azt sem hallgathatnám el, hogy ennek részben észszerű magyarázata is lehet. Nem volt ugyanis ritkaság az a székely fiatal, aki úgy érte el a katonaköteles kort, hogy gyakorlatilag nem értette (és pláne nem beszélte) az államnyelvet. Noha egy profi rendszerben ez sem lehet akadálya a katonai kiképzésnek (lásd a francia idegenlégiót, ahol a felszerelésnek nem feltétele a francia nyelvtudás, majd megtanulja menet közben), azt azért be kell látnunk, hogy sokkal egyszerűbb és logikusabb egy ilyen katona kezébe az első adandó alkalommal ásót vagy lapátot nyomni, mint megpróbálni elmagyarázni neki egy PRV-13-as magasságmérő lokátor működését egy olyan nyelven, amin egy pohár vizet sem tud kérni.

[…]

A hivatásos katonai pálya presztízse elég magas volt, s a tisztek és altisztek zöme szemmel láthatóan nemhogy szégyellte volna uniformisát, hanem egyenesen mintha hivalkodott volna vele. Amikor 1987-ben Magyarországra érkeztem, feltűnt, hogy a nyilvános helyeken, közterületen milyen kevés egyenruhás tisztet látok. Amikor ezt új barátaimnak szóvá tettem, roppant egyszerű magyarázattal szolgáltak: amikor lejárt a szolgálatuk, a Magyar Néphadsereg hivatásosai a legrövidebb időn belül átöltöznek civilbe. Ezzel szemben Romániában (megismétlem: a hetvenes-nyolcvanas évekről beszélek) a tisztek mintha szabadidejükben sem szívesen váltak volna meg uniformisuktól. Az egyenruha egyrészt kiemelt státuszt és védelmet biztosított a viselőjének (hivatásos katonát például soha nem igazoltatott sem a milícia, sem a Securitate), másrészt pedig ezek az emberek mintha tényleg büszkék lettek volna katonai mivoltukra. Nem mondom, hogy soha nem láttam kopott tányérsapkát, pucolatlan félcipőt vagy vasalatlan zubbonyt és nadrágot hivatásos katonán, de ezek inkább ritka kivételek voltak. És bizony egyenruhában mentek szülői értekezletre, egyenruhában konyakoztak a középkategóriás kocsmákban és egyenruhában mentek még moziba is a családdal. Olyanról is hallottam, aki még a tengerparti szabadságára is elvitte az egyenruháját; napközben fürdött és napozott, mint egy normális ember, este meg uniformisban ment ki korzózni a mangaliai sétányra.

[…]

Ejtőernyővel nem csak lövészeket lehet a földre jutattni, hanem szállító harcjárműveket, tüzérségi haditechnikát, sőt harckocsikat is, az ezeket kiszolgáló személyzettel együtt, tehát egy tüzér vagy harckocsizó is lehet alkalmi ejtőenyős, ha ezt dobja a gép. Mi – úgymond főállású ejtőernyősökként – az 56. Ejtőernyős Ezrednél megkaptuk a gyalogsági alapkiképzést, ugyanakkor erre még rápakoltak egy kis kóstolót a már szóba került mélységi felderítői szakmából is. A harcászati kiképzéseken és a módszertani oktatásokon a kiscsoportos (3-5 fős) taktikai feladatok végrehajtásán volt inkább a hangsúly, vagyis nem a hagyományosan 8-12 fős lövészraj volt az alap. Persze tisztában voltunk azzal, hogy nem vagyunk mi kommandósok (ahhoz azért sokkal több és intenzívebb kiképzés kellett volna), de hogy minden szempontból komolyabb katonaságot csináltunk, mint a népi demokráciákban élő generációnk tagjainak 95 százaléka, abban látatlanban is biztos vagyok. Így visszagondolva úgy négy, maximum öt hónap elég lett volna a kilenc helyett, a többi merő porhintés és felesleges bukfencparti volt. Persze ez szubjektív vélemény, lehet velem vitatkozni.

[…]

Nem akarok cinikusnak tűnni, de Caracal idegenforgalmi látnivalóival az ember egy óra alatt megvolt, s ebben már az is benne van, hogy húsz percet álldogált a híres, 19. századi olténiai betyár, Iancu Jianu itteni sírjánál, akinek Romániában kábé akkora kultusza van, mint mifelénk Rózsa Sándornak. Mivel egy kimenő 4-8 órás volt, mit tudott csinálni a katona egy ilyen városban? Igen, eltalálták: elment az operába és megnézett egy Verdi- vagy Wagner-darabot.

Csak vicceltem. Szóval ilyenkor az ember beült egy kocsmába a bajtársaival (a kimenő társas műfaj), ahol egyrészt iszogatott, másrészt ismerkedett a hasonszőrű, de más laktanyákból érkező vendégekkel. Sörözés vagy pálinkázás közben nagyszerűen lehetett tapasztalatokat megosztani, illetve tőlük érdekességeket és sztorikat begyűjteni, amiket aztán az ember – egy kis költői szabadsággal feltupírozva és átalakítva – úgy adhatott tovább, mintha azok vele történtek volna meg. Ősrégi katonaszokás ez, szoros rokona a folklórnak és az egykoron szájról szájra terjedő balladáknak. Ha a kimenős katonának szerencséje volt, a város egyetlen mozijában megnézhetett egy hazafias-történelmi filmet, ami vagy a rómaiakat szanaszét alázó dákokról, vagy a törököket/osztrák-magyarokat/németeket számtalanszor legyőző románokról, vagy a román kommunisták önfeláldozó, hősies cselekedeteiről szóltak, amelyekkel megdöntötték a kizsákmányoló kapitalista-földesúri rendszert. És a mozi után visszaült a kocsmába, megtárgyalni a kulturális élményt a többi hasonszőrűvel.

[…]

Így visszagondolva azt kell mondanom, hogy igaz az a mondás, amely szerint katonaság az életre nevel. A szocialista Románia hadseregében a katonai tudnivalókon kívül megtanultunk lopni, elsősorban a nagy közösből, de ha úgy adódott, akár egymástól is. Megtanultuk, hogy az államot átverni nem szégyen, hanem dicsőség. Megtanultuk (a legtöbbször a saját kárunkon), hogy mindent el lehet intézni “okosban”, s hogy mennyire helytálló a darwini alaptétel, amely szerint az marad életben és az érvényesül, aki alkalmazkodik és elfogadja az általános játékszabályokat. Úgy vélem, mindezért a legkevésbé a kiskatonák voltak felelősek.

xxx XXX xxx

És akkor ez itt a reklám helye: a könyv megvásárolható a Cser kiadónál, illetve országszerte a nagyobb könyvesboltokban.

Várlak június 21-én, szerintem tök jó buli lesz.

PS: Akartam illusztrációkat is betenni, de valami miatt a gépház nem engedi.. Bocs, akkor most képek nélkül fogjátok olvasni.

tiboru

Szerintem én még nem láttam élő tevét ezelőtt, legfeljebb egyszer amikor gyerekkoromban a budapesti állatkertben jártam. Na de annak nem ültem a hátán, ami mégiscsak különbség!

Ez a fantasztikusan innovatív szolgáltatás Chiva-ban várta a mindenre kapható turistákat, és bár nem állíthatnám hogy olyan nagy marketing apparátust mozgattak az Intourist-nál, de ilyen kis helyiérdekű reklámfogások már akkor is voltak. Bár lehet hogy egyáltalán nem az utaztató céget kell “hibáztatnom” ezért az attrakcióért, hanem a fiatalember saját kis privát, fusi biznisze volt?

Már sosem tudjuk meg, de tény, hogy a teveháton való üldögélés fizetős mutatvány volt. Ügyesen a Chiva-i leglátványosabb épület, a befejezetlen minaret (a kék torta) előtt téblábolt a jószág,

és azért hogy fényképezkedjél vele, még nem kellett fizetni. Ma már biztos vagyok benne, hogy a kép is pénzbe kerülne (“amennyit gondolsz” :))

A környezetre szeretném még felhívni a figyelmeteket: Chiva, az egyik leglátogatottabb, turista szempontból kiemelt város óvárosában vagyunk, a Kalta Minor tövében, és mit látunk? Halmokban áll az építési törmelék, vagy egy ledőlt fal, vagy nem tudom eldönteni hogy mi… És ez nem egyedi eset, mindenfele ilyen törmelék-tégla rakások álltak, vagy csak leesett téglák, kövek szétszórva….

Érdekes, hogy ez ott, akkor nem tűnt fel, csak most a képeket nézve. A hivatalos prospektusokon valahogy elkerülték ezt a látványt, de némely épületek lerobbantsága még azokon is látszik – hamarosan a Bucharai bemutatóval demonstrálom.

Addig is itt szórakoztatom a közönséget a teve hátán.

Én jól kitaláltam, hogy ezt a posztot egy találós kérdéssel kezdem, na de akkor a címben nem adhatom meg a választ…

Úgyhogy kénytelen leszel megpróbálni kitalálni, vagy tovább olvasni.
Ravasz, mi?? :)

A kérdésem, hogy mi az, amit itt fentebb látsz?
Nem megy?
Na jó, segítek:

Abban ugye megegyezhetünk, hogy zöld. Nem kicsit, nagyon – így monnyák ezt manapság.
És talán azt is kitaláltátok, hogy folyadékról van szó, ami egy szép pohárban van.

További adalékokkal szolgálok:

Vasárnap, amikor a konditerem után bementem a szaunába, erőteljesen eszembe juttatták, kellemes emlékek ébredtek bennem, erre hazajöttem és ilyet ittam.

Oké, nem húzom tovább: a mellékelt képen látható üvegből töltöttük ki a zöld élien lötyit, az üveget pedig Madeiráról reptettük haza.

Tényleg: már olyan régen szó sem esett Madeiráról…

Úgyhogy épp itt az ideje.

Merthogy Madeirán a legkellemesebb illat-emlékem a sokat emlegetett eukaliptusz volt, annak is a földön heverő magja, amely ilyen ni:

Zöld verzióban nem láttam (gondolom úgy még a fán van), de a barna fajtából rengeteg hevert az utak melletti erdőkben.
Ez a kis izé olyan kellemes illatot áraszt (de nem erőszakosan ám, csak éppenhogy), hogy szerettem volna azonnast ilyen kölnit…
Mivel kölnit nem árultak belőle, de likőrt és cukorkát igen, mindkettőből feltankoltunk egy keveset.
A cukorka már a múlté, de a likőr még tartja magát…

Pedig, amint látjátok, tényleg nagyon szép.
Hogy jó-e?
Hangulat kérdése.
Sajnos kovászos uborkával és pörkölttel nem nagyon passzol, de ha desszertként fogjuk fel, akkor már rendben van. Nem csak azért mert édes – végül is likőrhöz képest nem is olyan nagyon – hanem inkább az aromája miatt.
Pont olyan, mint amikor a szaunában a kedves velünk együtt szenvedő izzadótárs csöpögtet egy kicsi eukaliptusz olajat a kályhára…

Mivel szagot nem tudok közvetíteni, megint csak a színével próbálom meg érzékeltetni, hogy mennyire, de mennyire….

És csak azért, hogy bárhol felismerjétek, ha találtok ilyet (és szedjetek nekem egy kilónyit, amit én botor módon elmulasztottam…):

Té lábjegyzete az eukaliptusz témához:
Biztosan vannak olvasóink között, akik emlékeznek ezekre a – kis piros dobozokban árusított – vietnámi (kínai?) balzsamokra, amelyek ugyanolyan jók voltak fejfájásra, szúnyogcsípésre, mint fogamzásgátlásra vagy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő lovak fájdalom nélküli elaltatására, de volt, aki eredményesen szedte földrengés és katonai puccs ellen is.

Nos, ha ebből a kenőcsből fagylaltot főznének, pont ilyen íze lenne, miután megromlott.

Tényleg távol áll tőlem a szándék, hogy énblogot csináljak a Hírsarokból, de a nagysikerű galambos történet után megint van egy saját sztorim, amely – ahogy mondani szokás – nyilvánosság után kiált. Nem szeretnék lovat adni az EU-ellenesek alá, de attól tartok, az alább részletezendő rövid história alkalmas a Brüsszelt úton-útfélen ócsárlók érveinek megerősítésére.

Az úgy kezdődött, hogy egy – Unión kívüli – országba készülök egy pár hetes munkavégzésre. A projektet megpályáztam, megnyertem, s elkezdődött az adminisztrációs folyamat, melyet egy – ausztriai székhelyű – nemzetközi szervezet koordinál. A pénz tehát az EU-tól jön, a bécsiek kvázi csak továbbosztják a lóvét és bonyolítják a papírmunkát.

A célország (illetve a célvárosunk) nincs túl messze, Budapestről laza 6-7 órás autózással elérhető. Mivel egy négyfős teammel megyek, ráadásul mind a négyen rendelkezünk jogosítvánnyal, úgy gondoltuk, hogy egy napfényes reggelen majd Pesten jól beülünk egyikünk kocsijába, s kényelmesen elautózunk. Délutánra ott vagyunk, esetleg megállunk valahol, eszünk egyet, bámészkodunk, szóval hepiség.

Már csak azért is a kocsi mellett döntöttünk, mert a célvárosba nincs közvetlen repülőjárat Pestről, légi úton csak átszállással érhető el, ez is beletelne 5-6 órába (rossz esetben akár 8-9-be is), arról nem is beszélve, hogy a gépeken megengedett húszkilós poggyász eléggé behatárolja a csomagolható (és hazahozható) cuccok mennyiségét.

Summa summárum örömmel értesítettem Bécset, hogy az utazási költség egy nagyságrenddel alacsonyabb lesz a tervezettnél így, gépkocsival: az üzemanyag oda-vissza belekerül kábé 30-35 ezer forintba, útdíjak, miegymás még mondjuk 5 ezerbe, ezzel szemben négyünk repülőjegyéért kábé 350-360 ezer HUF-ot kér a legolcsóbb légitársaság is. Azt hittem, a szervezők aranyba foglalják majd a nevem és követendő példaként fogok szerepelni az évkönyveikben, elvégre ezer eurónyi megtakarítás még egy uniós szervezetnél is tétel.

Hát megint kiderült, hogy mennyire nem értek a diplomáciához.

Bécs postafordultával hivatalosan tájékoztatott arról, hogy az adott szervezet belső policy-ja szigorúan szabályozza a 400 kilométernél nagyobb távolságok esetén a rövid távú szakértők (ezek vagyunk mi) által követendő utazási magatartást. Magyarul: kötelező repülőgéppel menni, ők csak a repülőjegyet tudják finanszírozni. Vagyis ha kocsival megyünk, azt a saját zsebből kell fizetnünk, ha viszont légi úton, az EU fizet, mint a monarchiás katonatiszt.

Bevallom, először azt hittem, hogy angol nyelvtudásom annyira elkopott, hogy valamit félreértettem, de aztán tisztáztuk a dolgokat és kiderült, hogy mégiscsak jól értettem.

Sima hülyeségnek tartottam a dolgot, mígnem rá nem jöttem, hogy a bécsi székhelyű szervezet az osztrák légitársaság járataira foglal nekünk helyet. Austrian Airlines-szel fogunk Budapestről Bécsbe, majd Bécsből a célországba utazni, s ugyancsak ők hoznak bennünket haza, ugyanezen az útvonalon. Fejenként 85-90 ezer forintért, 400 kilométeres kitérővel. Az uniós polgárok által befizetett adóból.

Hát csodálkozunk, hogy a nettó befizetőknek (németeknek, hollandoknak és a többi gazdag tagországnak) tele van a töke az Unióval?

Azt a kérdést már nem is merem feltenni, hogy vajon az osztrák (és a többi) légitársaság az ilyesmit hogyan honorálja és kinek?

Temesváriak generációi voltak törzsvendégei az erzsébetvárosi Romulus és Odobescu (egykori nevükön: Hattyú és Holló) utcák kereszteződésében található Intim étteremnek, majd sörözőnek, amit mindenki (a románok is) informálisan „Sári néni”-nek nevezett. Ami engem illet, talán az átlagnál is többet jártam oda, mert mindössze öt-hat perces sétára volt a Műegyetem (a „Poli”) hajdani Mezőgépészeti Karától, ahol (Remus utca, azelőtt Bethlen) a nyolcvanas évek közepén volt szerencsém öt félévig elmélyülni a mezőgazdaság szocialista átalakítása során keletkező agromechanikai kihívások tengerében.

A sör olyan volt, amilyen: három lej volt egy korsó, ezért a pénzért senki ne várjon Guinnesst vagy pilsenit. Mi nem is vártunk (már csak azért sem, mert ezekről vagy nem is hallottunk, vagy hallottunk ugyan, de soha nem kóstoltunk ilyet). Iskola, foci és kajakedzés után, biciklizés közben, vagy simán csak a társaság kedvéért viszont nagyon gyakran betértünk (annó még kerthelyisége is volt, ha jól emlékszem) és kurvajókat beszélgettünk az asztaloknál, miközben mindenki a füstszűrő nélküli Carpați-ot szívta (2,50 lej/doboz, de külvárosi trafikokban szálanként is lehetett vásárolni, 25 baniért kettőt adtak; ha két 15 banissal fizettél, a visszajáró öt banit úriember nem kérte vissza). Nem messze innen lakott Torma bácsi, a nyugdíjas nyomdász és svarc könyvtáros, akitől pajzán (jó, nevezzük nevén a gyereket: pornó) írásokon kívül Reményiket, Wass Albertet, Nyírő Józsefet és más, tiltott könyveket is lehetett kölcsönözni, na és olyan nyugatnémet folyóiratokat, amelyekben meztelen nők színes fényképei is voltak szép számmal. A kuncsaftok közé csak ajánlással lehetett bekerülni (engem Gerze „Homlok” Laci protezsált be hozzá, isten nyugosztalja), s a Securitate elhárító munkájának egyik nettó csődje, hogy az öreg éveken át kölcsönzött heti 2 lejért mindenféle tiltott irodalmat, ponyvát és hasonló ínyencséget a nyiladozó értelmű temesvári magyar ifjúságnak. De persze az is lehet, hogy be volt szervezve, a fene se tudja már, de nem is érdekes.

De most nem is annyira nosztalgiázni szeretnék, hanem elmondani azoknak, akik még nem tudják, hogy honnan eredt a Sári néni közismert neve.

Nos, a két világháború között itt működött az egyik legnépszerűbb temesvári bordélyház, melynek tulajdonosa és madámja – ahogy illik – egy nyugdíjas öreg kurva, bizonyos Földessy Sarolta volt, aki a szakmát (Charlotte művésznéven) még a magyar időkben kezdte (állítólag a Dóm tér melletti egyik utcában működő és sokatmondó nevű Vénusz nyilvánosházban ő volt a legfiatalabb prosti), de a román hadsereg bevonulása után úgy döntött, hogy kivár egy kicsit, s szakértelmét és kétségkívül kiemelkedő üzleti érzékét a jövőben inkább menedzseri területen kamatoztatja. A városvezetés rábólintott az ajánlatra (akkoriban még hoztak ésszerű, közérzetjavító döntéseket) és Sári néni valamikor a harmincas évek elején elkezdhette a vállalkozást.

Mindenre odafigyelt: ő maga válogatta ki a lányokat, s a szakmához nélkülözhetetlen alapkészségeken kívül (amelyeket most nem sorolnék fel, de mindenki el tudja képzelni) arra is vigyázott, hogy az alkalmazottak minimum háromnyelvűek legyenek: a megváltozott politikai és etnikai viszonyokhoz alkalmazkodva az addigi magyar és német mellett a kurváknak románul is kellett tudniuk kommunikálni, hiszen a román királyi hadsereg tisztjei és a tehetősebb regáti bevándorlók olyan célcsoport voltak, amit nem akart figyelmen kívül hagyni. A bordélyház (amit hagyománytiszteletből és a madám előtti főhajtásként az első napoktól kezdve Sári néninek hívtak) a legkényesebb ízléseket is kielégítette: éttermi része is volt, ahol saját, osztályon felüli konyhát vezettek, s pincéjének hordóit a Bánság legjobb boraival (Ménes, Temesrékas), valamint az akkor már kétszáz éves hagyományokkal rendelkező temesvári sörgyár válogatott árpaleveivel töltötték fel, de természetesen voltak importitalok is. A betérő urak egy ízlésesen összeállított fotóalbumból válogatták ki az eseti szabadidőpartnert, a törzsvendégek pedig egy (Charlotte által személyesen és precízen vezetett) határidőnaplóba jegyezhették fel, hogy legközelebb mikor teszik tiszteletüket és kivel szeretnék eltölteni azt az egy-két pásztorórát. A szobák (szám szerint tíz) az emeleten voltak (az emeletet a hatvanas években lebontották), a recepció, az étterem és a kártyaterem pedig a földszinten, akárcsak a zongora és egy apró színpad. A főnökasszony egy hátsó, kétszobás traktusban lakott pincsijével, a belső rendre két markos legény vigyázott, akiknek munkaköri leírásában az esetleges randalírozók lecsillapítása mellett a rendbontások miatt kitiltottak távoltartása is szerepelt.

A bordélyház 1947-ig működött, amikor is a kommunisták bezárták, a lányokat szétzavarták, Sári néni munkanélküli lett: államosították az épületet, ami sokáig lakatlan volt, majd kifőzde, kocsma és még később étterem nyílt. A hatvanas években kapta az „Intim” nevet (úgy látszik, a kommunista erkölcscsőszök nem voltak elég éberek, vagy simán nem ismerték az objektum múltját), amit évtizedekig meg is tartott. Aztán néhány évvel ezelőtt bezárt, privatizálták (el bírjuk képzelni a körülményeket), s az új tulajdonos 2014-ben 220 ezer euróért kezdte el árulni. A városháza élni szeretett volna az elővásárlási jogával, de az összeget túl magasnak találta, ezért alkudozni kezdett. Az épület most is lakatlan, eléggé elhanyagolt, a tárgyalások aktuális állapotáról nincs tudomásom.

Ami a főhősnőt illeti, állítólag százegy évet élt, s valamikor a kétezres évek elején, mindenki által elfeledve halt meg Temesváron. Sajnos interjú vagy riport soha nem készült vele, legalábbis én nem tudok róla (ha ez így van, ez a temesvári újságírás szégyene!), visszaemlékezéseket nem hagyott hátra, pedig isten a tanúm, hogy megvenném és elolvasnám.